A szél hidegen borzolja hajam. Érdekes szivárványszínt csalogat a kiismerhetetlenségbe burkolózó arcokra. A nap fénye elő - előbukva ízlelgeti a Tavasz első napját. Érdekes jelenség a fejem fölött keringő gólya, mintha reinkarnálódna. Hatalmas tarka szárnyaival a megszakadt felhőket igazgatja, rakja sorba.

A kis kápolna felől csendes, halk zene szól. A szomorú dal még máig fülemben cseng. A gyászoló családtagok csoportja, perceken belül tömeggé növi ki magát, s a ravatalon ott nyugszik a faragott koporsó. Rajta gyöngybetűkkel: „élt ennyi évet,” de ma már ő is csak enyészet. A zokogó feleség maga a fájdalom. Sír a lánya is. A vő lehajtott fejjel valahol máshol jár. Talán a közelmúltban elvesztett édesapjára gondol. Könnyeit elnyelték, felitták a temetésekkel járó procedúrák.