Amikor a külföldi magyar hagyatékok, könyvtárak sorsáról gondolkodunk, érdemes felidézni egy kanadai magyar tudós különlegesen értékes gyűjteményének szomorú sorsát. Selye János hagyatékáról számolt be Kovács László, az Indiana Egyetem könyvtáros professzora a Eurasian Studies Yearbook egyik korábbi kiadványában. Kovács László 1998-ban mint szakértő vett részt a Selye gyűjtemény megtekintésében, és követte annak további sorsát.

Selye János (1907-1982) Bécsben született, de a család Komáromba költözött és ő ott járt iskolába. (Ezért nevezték el róla az ottani magyar egyetemet, amelyet nemrégen főiskolává minősítettek vissza) Prágában, majd az Egyesült Államokban tanított és kutatott, aztán Kanadában a McGill Egyetem professzoraként a stressz kutatása terén elért eredményével nyert világraszóló elismerést, többek között többszöri felterjesztést a Nobel-díjra. Nyugalomba vonulása után azon gondolkodott, hogy hazaköltözik Magyarországra és ott teszi közkinccsé munkássága eredményeit. Minthogy onnan nem kapott semmi támogatást, terve nem valósulhatott meg. Halála előtt egy életen át összegyűjtött több nyelvű tudományos könyv és adattárát munkatársára, dr. Szabó Sándorra bízta, azzal, hogy azt juttassa el Magyarországra, és az elszállításhoz az anyagi fedezetet is biztosította. Szabó először szülővárosának, a bácskai Ada városnak szerette volna adni a gyűjteményt, azonban a szerbiai helyzet miatt ez nem volt lehetséges. Ezért egy magyarországi helyet keresett. Amikor egyik egyetem sem vállalkozott a hatalmas, mintegy 450,000 kötetet és ötmillió szakmai folyóiratot, kéziratot kitevő anyag fogadására, Szentes város jelentkezett. Ott szerettek volna egy új orvosi egyetemet létesíteni, de amint kiderült, erre nem volt se pénzük, se szakmai hátterük.

A mintegy negyven teherautóról lerakott több száz láda anyag nagy része Szentesen, egy az oroszoktól elhagyott, félig romos laktanyaépületben lett elhelyezve, és ott várt sorsára hat éven át. Minthogy Kanadában nem történt meg a gyűjtemény rendszerezése, felmérése, és Szentesen sem volt erre lehetőség, illetve anyagi fedezet, az évek során tönkrement anyag sorsa megpecsételődött. Elárverezték, majd egy részét bezúzták, a többiből tüzelőanyag lett. “A világon előfordult már könyvtárak elvesztése háború, vagy tűzvész következtében, de ez volt a legnagyobb könyvgyűjtemény, amely valaha békeidőben pusztult el” – írta Kovács László. Hozzáértő szervezéssel meg lehetett volna menteni és hasznosítani ezt a különleges magyar értéket, de anélkül a jó szándék nem volt elég. (Selye személyes irataiból egy kisebb rész a komáromi egyetemre került.)

Kovács László említést tesz egy másik értékes könyvgyűjtemény elvesztéséről is. Decsy Gyula, (1925-2008) a Bloomington-i egyetemen az Ural-Altáji tanulmányok professzora és az Eurasian Studies Yearbook szerkesztője volt. Hatezer szakkönyve 80 nyelvű anyagot tartalmazott, abból 40 % angolul, 25% németül, 20% magyarul. A Decsi gyűjtemény értékét 2005-ben több mint 100 ezer dollárra becsülték. Ő akkor két magyarországi egyetemre akarta azt hagyni, de amikor 2008-ban végrendelet nélkül meghalt, második (nem magyar) felesége férje szándékát semmibe vette.

Ebből a néhány példából is látható, hogy a külföldi, főleg amerikai magyar könyvtárak, gyűjtemények megmentése komoly gond és feladat. Felmérés és rendszerezés nélkül ehhez nem lehet (szabad) hozzáfogni. Egy szakszerű felmérés és értékelés költsége ezer dollárt is igényelhet. Amerikából tengeren túlra küldés egy 20 láb (6 méter) hosszú tárolóban, amely mintegy 10-12 ezer könyvet tud befogadni, 3500 dollárba kerülne. Az amerikai könyvtárakban, egyetemeken magyar gyűjtemények elhelyezése kérdéses, ezért merül fel a magyarországi vagy környező országok magyar intézményeinek, iskoláinak a megkeresése. Azonban még nem is érintettük az esetleges magyarországi fogadás költségeit és problémáit.

Persze különbözik a külföldi magyarok elvárása az otthoniakétól. Itt azt szeretnék, ha az egy életen át összegyűjtött magyar könyveik nem vesznének kárba, hiszen a gyermekek, unokák már nem olvassák azokat. Magyarországon viszont elsősorban angol nyelvű szakkönyvekre lenne szükség. Nem tudjuk, hogy a Kárpát-medence országaiban mi hiányzik, amit Magyarországról nem lehet pótolni.

Nyilvánvaló, hogy a külföldi magyar gyűjtemények megmentése komoly szervezést, szakmai felkészülést és költségbefektetést igényel. Mindenesetre érdemes a kérdéssel komolyan és felelősséggel foglalkozni.

A szerkesző megjegyzése:

Az Amerikai Magyar Népszava Szabadság véleménye mindig is az volt, hogy az Amerikában felhalmozott kulturális értékeket nem szabad innen elvinni. Magyarország és a magyar nemzet, a magyar kultúra nem akkor lesz erősebb, ha mindent összegyűjt és visszahord Budapestre, hanem akkor, ha minél több helyen jelen van a világban. Nem a bezárkózás, hanem a nyitás a magyar kultúra érdeke. Legalább New Yorkban, a világ egyik kulturális fővárosában kellene lennie egy szép magyar könyvtárnak, filmtárnak, koncertteremnek, kiállítóteremnek, amely a magyar kultúra, a magyar művészek, írók, előadóművészek folyamatos jelenlétét tenné lehetővé New Yorkban, ezzel a magyarországi kultúrát is megtermékenyítve. Nem elvinni kellene tehát azt, ami itt van, hanem még hozmi. Egy ilyen intézmény alkalmas lenne az itteni hagyatékok, könyvtárak kezelésére is. Természetesen levéltári anyagokat, olyan műtárgyakat, amelyek gondos szakmai munkát, feldolgozást, tárolást igényelnek, a megmentésük érdekében – megfelelő garanciák mellett – Budapestre kell szállítani. Hasonlóképpen az olyan szakkönyvtárakat is érdemes egy egyetemi könyvtárnak ajándékozni, amelynek kötetei a széles olvasóközönségnek nem mondanak semmit, de hasznosak lehetnek a tudományos képzésben, oktatásban, kutatásban résztvevők számára. De Arany Jánost és Petőfi Sándort összeszedni, és elvinni innen, azt hullarablásnak tartjuk. Erre nem megfelelő indok az sem, hogy a határon túli magyaroknak adják, mert éppenséggel Erdélyben több magyar könyv van, mint itt, másrészt bőséges magyarországi forrásokat különítenek el erre, miközben az amerikai magyarok kulturális támogatására, identitásuk megőrzésére egyetlen centet nem költ a magyar állam.

Nem helyes érvelés az, amely szerint nincs értelme itt tartani a magyar könyveket, mert a második és a harmadik generációs magyarok már úgysem tudnak magyarul, nem olvassák ezeket. Egyrészt akkor is kellene itt ilyen magyar könyvtárnak lennie, hanem lenne itt minimum több százezres magyarság. Másrészt ez az érvelés az itt élőknek csak egy részére igaz. A többiek éppen amiatt szenvednek, hogy a magyar nyelvvel és a magyar kultúrával való kapcsolattartásukhoz nincsenek megfelelő eszközök, intézmények, könyvek, iskolák. Legjobb példa arra, miért is érdemes a magyar kultúra jelenlétére áldozni, és azt itt megtartani, Peter Orszag esete. Ország Péter a Fehér Ház költségvetési igazgatója, apja még Magyarországon született, de ő már nem beszél magyarul, és mivel nem tudott egy virágzó magyar kulturális életben felnőni (mint más nemzetek fiai itt Amerikában), kinevezése után még a magyar származását is megtagadta. Bajnai Gordon miniszterelnök látogatása után kezdett barátkozni azzal a gondolattal, hogy ő egy magyar. A legtekintélyesebb amerikai lapok szerint Peter Orszag ma Amerika tíz legbefolyásosabb emberének egyike. El tudják azt képzelni Magyarországon, mekkora lehetőségekkel járna a magyarok számára, ha Ország Péter magyarnak tartaná magát?

Nem elvinni, hozni kellene magyar kulturát Amerikába, és a létező, elmaradott, szegényes intézményrendszert megerősíteni. Tévút azt képzelni, hogy egyedi programokkal, turnékkal, egy-egy fellépéssel meg lehet teremteni Amerikában a magyar kulturális jelenlétet. Egyrészt túl drága, másrészt azt felszívja New York gazdag kulturális élete. Állandó magyar jelenlét nélkül ez nem megy. Ezért az itt élőkre építve kellene megfelelő magyar kulturális hátteret felépíteni, megerősíteni. Ebből a szempontból (is) teljesen elhibázott volt Hiller István kulturális miniszter és Orsós Jakab László magyar kulturális évad koncepciója, amelynek során egy kisebb vagyont, 3 és fél millió dollárt költöttek el úgy, hogy azután semmi nem maradt. Halálos bűn volt, a pénz felhasználása meglehetősen kétséges, egy ilyen kulturális évad után – véleményünk szerint – jobb helyeken börtön jár. Ennek a pénznek a nagy részét a fent említett helyi magyar kulturális infrastruktúra megteremtésére, megerősítésére kellett volna költeni. Egy olimpia szervezői számára nem az a fontos, hogy ki fut leggyorsabban 100 méteren, hanem az, hogy amikor vége az olimpiának, mi marad utána. A magyar polgárok adóforintjainak százmillióit költötték üres propagandára, döntötték a pénzt a dúsgazdag, dollármilliárdos New York-i PR cégek és intézmények kasszájába. Mindezt egy ízléstelen önpropaganda kíséretében és érdekében. Miközben az említett kulturális jelenlét és a magyar hagyaték megőrzése, összegyűjtése és kezelése sem biztosított. Volt egy extrém rendezvénysorozat, amely kétes célokat szolgált, a pénzt elverték, ami után nem maradt semmi. Az évtized legnagyobb elhalasztott lehetősége volt, a magyar kulturális kormányzat legnagyobb baklövése.

Bartus László