A tetovált rózsát 1970 januárjában mutatta be a Madách Színház hatalmas sikerrel, Vámos László rendezésében. Nem emlékszem, hogy együtt dolgoztunk volna addig. Vámos, ha évei számára nézve nem is, pályája indulását tekintve generációval volt idősebb nálam. A színházak körül én fordító voltam, és elébb kritikus, míg Vámos rendező, azaz hatalom. Felidézni sem tudom, miképp alakult ki a magyar rendezőközpontú színház a háború után. Lehetett igazgató Horváth Ferenc, Ruttkai Ottó, Ladányi, Goda Gábor, vagy az az újságíró, Lenkei Lajos, akit egykoron egy színházi lap főszerkesztői székéből aláztak oda a Víg élére: a valódi befolyás a rendezőké volt. Magyarázatul kísérletezhetnénk szociológiai szempontokkal. Felvethetném, hogy a háború utáni átalakulásban az egyetlen művészi terület, ahol kommunisták dolgoztak: a színház volt Major Tamással és Várkonyi Zoltánnal az élen. Választhatnék azonban más szempontot is. A diktatúra misztifikálta és mitizálta a „művésziességet". Egyszerre becsülte túl s alá az alkotói képességet. Bálványokat emelt, hogy azután pányvát vetve rájuk ledöntse őket a mélybe. Viszonylagos szuverenitást engedélyezett a számukra, de nem egyszer egymásra uszította őket.

Vámos László jószerivel ebben a közegben építette ki és fel az életművét. Egy embertelen világban járta be a színházakat, a debreceni kezdetektől az Opera igazgatóságáig, olyan stációkon át, mint a Madách, az Operett és a Nemzeti. Élete végére tele lett a munkakönyve, s aligha valószínű, hogy csupán a nyugtalanság és becsvágy hajtotta volna előre.

A rendszerváltozás után a főiskolán a rendezői szak vezetéséből a beszédtanárságba száműzték. Míg egyfelől az Opera igazgatója volt, másfelől beszédtanár, és ez utóbbit épp oly komolyan vette, mint az előbbit. Diákjai jobban olvasták a helyzetét, mint ő maga, s persze fellázadtak ellene. Tanársegédjét kifogásolták, de ezzel az ő hitelét is. Megsértődött, nem jött be órára, üzengetett a diákjainak.

A kompromisszum szükségességét én magyaráztam el a növendékeknek, mint kollégája, aki történetesen ugyanabban a színészosztályban tanított. Kérjenek bocsánatot ettől a nemes embertől, akinek a hiúsága s a jogos érzékenysége rossz tanácsokat adott. A diákküldöttek sikerrel jártak, s megengesztelték Vámost, akit ezernyi bántás, olykor mellőztetés, másszor kegy egyetlen centivel sem változtatott meg. Mindörökké műtétre bemosakodva Vámos László rendezni vágyott.

Ennek a csillapíthatatlan vágynak lehettem tanúja először A tetovált rózsa, Tennessee Williams romantikus darabjának fordítójaként. Élveztem a míves munkát, a pedagógiai éroszt, mely belőle áradt. Felidéződött bennem megannyi apróbb-nagyobb bűnöm, amelyet ellene és nemzedéktársai ellen követtem el. S máig pironkodom, hogy mikor Vámos László először járt a lakásomon, a társaságában érkező ifjú színésznőt addig ostromoltam, amíg ott, a helyszínen be nem vonszoltam a sufniba, s tettem neki tovább a szépet csókok sorával. Laci közben a társaságnak a színházról szónokolt.

Álláshalmozásait, hogy ezernyi kötelessége között még a Bábszínházban is vállalt munkát, én a bizonytalanságának tudtam be. Feltehetően végigrettegte az életét. Magabiztossága mögül kifeslett a szorongás. Úgy képzelhette, hogy egy szép napon arra ébredhet, felesleges, ezért egyszerre több helyen próbálta alkalmasságát bizonyítani. A munkadühe pedig morfiumként szolgált, hogy ne kelljen rálátnia arra a világra, amelyben élt.

Az életrajzi lexikon felsorolja a műfajait. Tragédia, vígjáték, operett, musical, opera. Az utókornak illenék felelnie, hova húzta a szíve. Én úgy képzelem, a romantikus dráma volt az igazi otthona. Az 1956-ban bemutatott A királyasszony lovagja testhez illő feladattal kínálta. A szigorú, nem egyszer humortalan Vámos László itt élhette ki rejtett szentimentalizmusát. Miként A vágy villamosában és a Yermában. A látszatra hűvös Vámos a szenvedélyek titkos nyelvét jól beszélte. Fegyelmezetlensége ellenpontozhatta a szöveg áradását, a színészi feltárulkozást, partok közé szoríthatta a szózuhatagot. Az az évtized, amelyben a Hamlettet rendezte, életpályájának csúcsa volt. Valójában 1956-tól a 60-as évek közepéig töretlen és magas a vonulat, s ez a Madách Színházat jelentette, benne a színészekkel, akik korunk legjobbjai voltak, így Darvas Iván, Tolnay Klári, Psota Irén. Felemelő lehetett Pécsi Sándor, Kiss Manyi, Dayka Margit színházában működni. Nehéz lehetett, de érdemes Ádám Ottóval, aki e csapatot egybegyűjtötte, nevelte, életben tartotta.

Bekövetkezett a bolyongás korszaka. Minél több érdemjelet kapott tevékenységéért, annál hontalanabb lett. Otthontalan a magyar színházak között és a nagyvilágban. A halál is Itáliában tört rá, mikor makacsul próbálta befejezni utolsó rendezését. Magunkat gyászoltuk benne. Az odaveszett esélyeket, a hiábavaló tisztességet, a kényszerű tévedéseket, a víztükörre írott és a viharoktól beszántott munkát. Az újra meg újra kitűzött és módosított célok a céltalanság vargabetűit írták le, a minduntalan pályamódosítások a pálya törésvonalait igazították ki. Akit mindenki szeretett és becsült, valójában társtalanul élte le az életét, mert az alkotáshoz szükséges szabadságélményben kevés része lehetett. Munkadühe, miként figyelmes józansága valószínűleg a depresszió elleni folyamatos küzdelem terméke volt. A kiegyensúlyozottságra törekvés a belső háborgás tüntette el.

Volt egy megrázó írása ifjúkori barátjáról, Blum Tamásról. Annak is, miként neki, túlságosan sok képesség jutott: korrepetitor, karmester, fordító. Tükröt tartott Vámosnak a barát sorsa, aki korántsem anyagi okok, vagy a sikertelenség okán távozott el az országból. Blum a szerényebb lehetőségeket választotta a nagyvilágban, a siker esélyét áldozta fel a polgári életért, még pontosabban, ha fellengzősebben is, a szabadságért. Svájcban hunyt el.

A feloldhatatlan dilemmával szembesítette a színes tehetségű Blum Tamás. Mennyit ér a szolgaság körülményei között kivívott siker? Mennyit a belső száműzetés? A kényszerű óvatosság? Az alkalmazkodás a munkáért, alkotásért? Blum és Vámos a mérleg két serpenyője volt, míg a mérlegelés eredménye a Déry Tibortól kimondott szó: „Nincs ítélet". Nem volt jó választás e korban, mert minden választás öncsonkítással ért fel. A könyörtelen elmúlás pedig már felfoghatatlanná tette az egykori dilemmát. A váratlanul ránk zuhant szabadság erkölcsi forradalom nélkül rombolta le a tegnapot, felfejthetetlenné, még utólag is, a helyes választ. Mi végre, kérdezhetnék ifjúságunkat siratva.

Ádám Ottó nem váltott rendszert, mert nem váltott egyéniséget sem. Felismerte, mennyire korhoz szabott és korhoz kötött volt a tevékenysége. A mester háttérbe vonult, és ezzel megőrizte életműve egységét, pályája ívét és integritását. Visszavonult, miként egykor Nádasdy Kálmán. Ádám Ottó otthon ül és gondolkodik, mert abba nem szólhat bele senki. Ádám Ottónak fontosabb a befejezett múlt, mint a bizonytalan jelen, túllépett e mai kocsmán, s megelégedett azzal, hogy tanítványaiban valósul meg pedagógiai géniusza és színházvezetői nagysága. A szelleme ott a Madáchban, de ő nem vállal alkalmi rendezést, hiú comebacket. Csöndes magánya eleven bírálta Vámos utolsó évtizedének, annak a mindenáron megvalósított alkotói dühnek, amelynek valószínűleg áldozatul esett.

Vámos László pályája a mi kollektív tudathasadásunk eleven emlékét őrzi, az archoz hozzáforrt szerepkényszert, a munkába fojtott kétségbeesését, a társas magányét, az önzés és önfeláldozás váltólázát, a kívül- és bévül-levés kockázatát. Vámos László a második világháborút megjárt közép európai értelmiségi típikus sorsát egyedi értelmezésben alakította ki érvényes kihívássá. Az elmaradt megváltás imaszőnyegén egy-egy rendezése fohász volt a megvalósíthatatlanhoz.

A kelet-európai értelmiségi előtt álló utak egyik legnemesebbjét járta. Nem lett a cinizmust dogmatikus hittel palástoló nihilista, sem hamis istenekben hívő. Kende Péter és Meruk Vilmos főosztályvezetői parancsuralmát is átélve mindvégig Vámos László maradt: erőszakos és könyörtelen színházvezető, lágy humanista, derék ember.

Nagyságára a hiánya döbbentett rá. A szakmai tisztessége világított; a szakismerete vonzott. Egy kétszeresen is elsüllyedt világnak volt tanúja. Amikor kezdett, még élt Somlai, Törzs, Bartos Gyula, Bajor Gizi, Makláry János. Debrecenben szegődött hozzá Mensáros és Márkus László. Nem neki kellett rendeznie Sarkadit és Csurkát, Gyurkót, Hernádit vagy Gyurkovicsot. S a rendezési önmegvalósítók dilettantizmusától is megkímélte az életkora.

Szerepet keresett színészeinek mindhalálig. Így adta át nekem a Baby Jane mára ismeretlen regényét: Tolnay Klárira és Psota Irénre álmodta a szerepeket. Nagyszerű dramaturgiai tanácsa szerint írtam meg a darabot Henry Farrell regényéből. Amíg élt, a szereposztáson nem tudott megegyezni a két óriás asszony. Vámos már halott volt, amikor Almási Évának és Piros Ildikónak vették elő a darabot. A művet a kritika jeltelen temetőre ítélte, talán ama Vámos László kezéből kikerült levél utórezdülése okán. A mértékadó kritikusok elsiklottak felette; kegyelemből vagy rosszindulatból, annak megmondhatója nem én vagyok. A közönség sikerrel jutalmazta Vámos László lelki gyermekét, ha felfedezőként nevét csak a társulat ismerhette.

Halálakor külföldön tartózkodtam; egy koszorút csak azzal tehettem sírjára, hogy leközöltem Lengyel Györgynek, a tanársegédjének nekrológját. Nemrégiben együtt államvizsgáztattam Lengyel Györggyel a főiskolán egy színészosztályt. Gyászos hangulatban hajtottunk el az intézményből. Egyikünk sem szólt egy szót sem, csüggedtségünknek miért is adtunk volna hangot? Aztán mégis Lengyel nyögte ki Laci nevét. „Vámos" – mondta, s én tudtam mire gondol. A fegyelmet tartó, műveltségre igényes Vámos Lászlóra, a tanárra, aki órát nem mulasztott, délutánjait az osztályaival töltötte, minden vizsgára eljárt.

Elmúlt idők.