Az állami vállalatok a brutális korrupció és az álcázott párttámogatás helyszínei, politikusok által odaültetett vezetők, középvezetők spájzolnak végkielégítések formájában a rossz időkre egy kis pénzt a pártnak, vagy ugyanezekkel a módszerekkel szeretnék biztonságba helyezni jó embereiket az elkövetkező ellenzéki időkre a bukásra álló erők, mindezt olyan ostobán és feltűnően, hogy sorra buknak le, naponta szerepelnek a hírekben, de valószínűleg még így is megéri.

Átláthatatlan ökölharc zajlik ezeken a helyszíneken, csak néha bukkan fel valaki a felszínre, zsebében százmillióval, aztán balra el, a dolgok folynak tovább, az emberek pedig maradék bizalmukat is elvesztik a liberális demokrácia intézményeiben, és erős kézre vágynak, bárkire, aki végre „rendet tesz", kisöpri „ezeket", megteremti a biztonság és kiszámíthatóság megbízható rendszerét, visszahozza a létező szocializmust, ahol ugyan nem voltunk szabadok, de legalább hasonló mértékben szegények, és már ez is valami – legalábbis számukra.

Több ez, mint a klasszikus „dögöljön meg a szomszéd tehene is" irigysége, hiszen itt egyértelműen jogtalanul és teljesítmény nélkül szerzett kirívó előnyökről van szó, olyan alanyokról, akik semmivel sem szolgáltak rá a brutális összegű támogatásokra, csupán megfelelő helyezkedéssel és kapcsolatokkal.

Egy-egy ilyen eset nyilvánosságra kerülése tökéletesen annullálja a kormány teljesítményét, senkit sem fog érdekelni, hogy a makrogazdaság ezrelékei milyen irányba mozdulnak, amikor az orra előtt valaki annyit lop, amennyit egy élet munkájával sem tudna megkeresni, hiába javul versenyképességünk, hiába táncol előttünk egész Európa a csodálattól (nem táncol), tökéletesen érdektelen.

A szocialisták egyszerűen képtelenek uralkodni magukon, tervszerűen és folyamatosan lopnak, a Fidesz pedig röhög rajtuk, jelezném, joggal. Osztanak egy kis krumplit és ölükbe hull az ország, érdemtelenül persze, de jogosan.

A BKV dolgozói eközben sajátságos sztrájkba kezdtek. Nem tesznek mást, minthogy betartják a szabályokat, azaz például csak akkor állnak ki reggel a busszal a garázsból, ha az tökéletesen megfelel a műszaki előírásoknak, ilyeténképpen aztán káosz van, mert ebben az országban szinte soha semmi nem felel meg az előírásoknak.

Teszik ezt azért, mert bizonyos juttatásaikat elvonta a cég, a vezetők pedig arra a kérdésre, hogy vajon az ő juttatásaik is csökkentek-e, azt voltak képesek válaszolni, hogy idén csak a prémiumuk felét kapják meg.

Mit mondjak, erre én is sztrájkolni kezdenék, sőt, ha már csak felmerül annak lehetősége, hogy a közlekedési vállalat bármelyik dolgozója esetében a prémium szóba kerüljön, azonnal csatárláncot alkotnék, esetleg lerágnám a saját lábamat. Prémiumot?! Mire?!

Az ötletük azonban fantasztikus, tudniillik ebben a különös régióban, az egykori szocialista országok furcsa világában azzal lehet a legnagyobb csapást mérni a szisztémára, ha betartunk minden szabályt. Abban a másodpercben, hogy a polgárok, asztalosok, vendéglátósok, vállalkozók, rendőrök és házmesterek elkezdenének betartani minden törvényt, szabályt és előírást, ez az egész tákolmány összeomlana, egyszerűen leesnénk a térképről és évszázadokig csak egy nagy fehér folt terjeszkedne Japán és Ausztria között, míg úgy nem dönt valaki, hogy benépesíti.

Ehelyett azonban kampány jön, két alkalmatlan jelölt öldöklő küzdelme a hatalom megszerzéséért, mely harc kimenetele gyakorlatilag egyáltalán nem érinti a lakosságot, hiába hiszik azt most néhányan, hogy majd megváltozik az életük, kisüt a Nap és Magyarország bokrétává változik a világ kalapján.

Lehet, hogy a szabad piac és a verseny világába nem lehet késve becsatlakozni, lehet, hogy aki az óra közepén érkezik, az már sohasem fogja megtanulni az anyagot. Nem vagyok képes elhinni, hogy ilyen előzmények után valaha is működni fog a szabadság önszabályozó ereje, hogy rendet szül nekünk, miközben minden rendelkezésünkre álló eszközzel akadályozni próbáljuk ezt a folyamatot. Nem vagyok képes elhinni, mert a szocializmusban szocializálódtam és ebben a káoszban élem felnőttkoromat.

Lehet-e feudális főurakkal és jobbágyokkal demokráciát működtetni? Ez lesz az elkövetkező ötven év legfontosabb kérdése.