Nehéz ma már beleélnünk magunkat a múlt század hatvanas éveibe. Három esztendővel a forradalom után én a kandidátusi dolgozatomon faragtam akadémiai kegydíjon élve, amikor összefutottam Szinetár Miklóssal, aki azt javasolta, hogy csináljunk színházat. Írtam volt addigra már néhány színikritikát, fordítottam egy-két színdarabot ilyen-olyan nyelvekből. Színházat, miért ne?

A meghódítandó színház épp ott állott velünk szemben a Nagymező utca 22-24 szám alatt, az Operettel éppen átellenben, a Moulin Rouge-al sré-vizavi, vagyis rézsút – miért nem csinálunk tehát színházat?

Az elfoglalandó színház egykor a Ráday mozi volt, ma a Thália Színház, de akkor úgy hívták: Petőfi. Az államosítás után kapta a nevet a drámaírásban nem jeles nagy költőről, s azóta is több Petőfi Színház működik Magyarországon, például Győrben és Veszprémben.

Az államosított Petőfi Színháznak Szendrő Ferenc lett az igazgatója, a munkás-színjátszás nem különösebben eszes, továbbá heroikusan szervilis hivatalnoka, akinek szent meggyőződése volt, hogy tud rendezni. Azoknak a szerencsétlen színészeknek azonban, akiken Szendrő művészete áttaposott, szent meggyőződése volt, hogy Szendrő egészen kivételes példány, akinek semmi érzéke nem volt a színpadhoz.

A városi legenda azt tartotta, hogy eredeti foglalkozása szerint kalapos volt Szendrő Ferenc. Volt persze egy falstaffi figurája a magyar színháznak, ez Szendrő József volt, s ha emlékezetem nem csal, a kövér Szendrőt a másiktól a „kalapos" jelző különböztette meg, akár második Józsefet.

A Petőfit eredetileg Ifjúsági és Úttörő Színháznak hívták és a moszkvai Komszomol Színház mintájára a serdülőknek és gyermekeknek játszott a színészek nagy bánatára, akiknek ezeken az előadásokon kutyába kellett lemenniük, művészetükről bízvást elfeledkezhettek, kivált, ha a kalapos rendezte őket. Aztán Szendrőt váltotta Simon Zsuzsa, remek főiskolai tanár, civilben hétpróbás bolsevik, ám rútságában is jószívű asszony.

Nem emlékszem, miért kellett nekünk leváltanunk Simon Zsuzsát. Az egész történetben csak Petőfit nem lehetett leváltani. Megkaptuk a volt Rádius mozit, azaz a volt Úttörő színházat, azzal a különös feltétellel, Petőfi leválthatatlan nevének zászlaja alatt ez zenés színház lesz.

Annak rejtélyes indoka volt, miért lett a Petőfi az ország első és legsikeresebb zenés színháza, s ebben miért lettem éppen én a könnyebb műfajú zenész színház első számú prófétája. Most eljátszom néhány utólagos valószínűséggel. Korosztályomban az akkori huszonéves, s a színházak körül tévelygő ritterek közül én tudtam egyedül helyesen betűzni a musical szót. Arról akkortájt kevesen hallottak. Mi az a muzikál? – kérdezte Sennyei Vera, csodálatos színésznő, vagy Feleki Kamill, a páratlan táncos komikus. Ők szerződtek elsőnek a Petőfi Színházhoz.

Feleki azért hagyta ott az Operettszínházat, mert az örök primadonna, Honthy Hanna a Csárdáskirálynőben, ahányszor csak tehette és a szerep engedte, az ernyőjével fejbe veregette Kamillkát. Ez persze nem bizonyosan igaz, de a történetet fellebbezhetetlenül kapta szárnyára a pesti hír, a nagyvárosi dzsungeldob. Hallottad, hogy a Honthy Hanna a színpadi ernyőjével veri a Kamillka fejét?

Sennyei Vera minden ízében úrinő volt, azokra pedig a kalapos Szendrő uralma alatt rossz idők jártak. Várkonyi Zoltán háború utáni Művész Színházában a főrendező Apáthi Imre feleségeként a példaszerű szépasszony sztárságából a hatvanas évekre a korosodó vamp szerepébe szorult, s alkalmanként a Gerbaud cukrászdában sanzonokat énekelt eltéveszthetetlenül erotikus, búgó hangján.

A Petőfinek nem volt társulata, nem volt önálló költségvetése. A színészeket az igazgató szerződtette, Lorán Lenkét, Horváth Tivadart, Mezey Máriát (akit az új rendszer a ligeti Liliputi színházba száműzött ismeretlen okokból).

Nekem kellett a muzikálokat beszerezni, de ellentétben a művészek szabad piacával, muzikál az nem volt, azt akkor kellett megteremteni.

Az első darab megvolt. Brecht-Weil Koldusoperáját némi jóindulattal megtettük a muzikál ősének. Talán joggal, hiszen az amolyan ellen-népoperának született a húszas évek végén. A művet már a harmincas évek elején megmagyarította Heltai Jenő, de az persze nem kellett az ifjúságnak. Aztán jött Vas Istváné, s az se illett az elképzelésbe. Végül a Főiskola számára megmagyarította az Operaházból Blum Tamás, korrepetitor, karmester és lángész. A Főiskolán Margitai Ági és Bodrogi Gyula játszotta a főszerepeket – ugyan ki játszhatná a meg sem alakult Petőfiben?

Szereplőket mi akkor vidékről szereztünk. Beültünk a hajdani luxusmodellekbe, mondjuk egy Moszkvicsba, és előadásokat néztünk. Tudatosan, persze. Az akkori rendszer szerint a Főiskoláról mindenkinek vidékre kellett szerződnie (kivéve, ha a nagyhatalmú Major Tamás rábukkant egy olyan hatalmas tehetségre, mint a fiatal Garas Dezső. Őt azonnal a Nemzetibe vezényelte Major, tévedhetetlenül tudta miért.)

A színházi világban, ezért szerettem módfelett, nem lehetett annyit hazudni, mint a sajtóban, a tudományban, a politikában. A színházban esténként felmegy a függöny, s még a legrosszabb szovjet propagandadarabot is áttüzesítette a nagy színész. Gábor Miklós nemcsak a Hamletet tudta hatalmas beleéléssel eljátszani. Fejedelmi Sztálin is volt a színpadon, jóval meggyőzőbb és humánusabb, mint az eredeti minta.

A mi Petőfink egyik missziója az volt, hogy a megbillent világrenden is igazítson egy-két millimétert. Így került Domján Edit és Galambos Erzsi vidékről a mi színházunkba, így a Főiskola felvételijéről Almási Éva a Koldusopera egyik szereposztásába.

Muzikál, hívtam fel Illyés Gyulát, az akkori irodalom pápáját, hogy írnánk Molière-ből zenés darabot, s bár nem érdekelte, hogy pontosan mi a muzikál, megírta a rigmusokat zenére. A Hungária kávéház mélyvízében, vagyis a lenti étteremben Vas Istvánt csábítottam muzikálra, mert az akkoriban örökké izgatott, később matuzsálemmé higgadt Hubay Miklós az ő Elveszett otthonok című önéletrajzából szerzett volna librettót.

Az Egy szerelem három éjszakája című első magyar muzikálnak én voltam az ihletője. Múzsája, kifutója és dajkája legfőképp akkor, amikor a jószerencse felvitte a dolgomat, és érdemes volt hőstetteimre emlékezni. Amikor nem voltam pozícióban, nem rendelhettem darabot, gyalogparaszttá minősítettek vissza, senki sem emlékezett arra, hogyan rohantam Vas Pista verseivel Ránki György zeneszerzőhöz. A lassabb ritmushoz szokott Hubayt bezártam a lakásomba, akkor kapott enni a házvezetőnő Szigethy nénitől, ha kövér nagy betűivel kiadott egy kézírásos oldalt a rácsos ablakon.

A bemutatót csaknem elhalasztották onnan a mennyekből, azaz a pesti Fehér házból. A hősben Radnóti Miklósra ismert a felsőség. Vas Istvánról éppen Radnótira képzettársítani nem volt nehéz, ráadásul Aczél György, az irodalom és a színház fura ura személyesen ismerte Radnótit. Ez a muzikál szakrilégium, egy hős énekel, abszurdum. És ez a Hubay, nem azonos a nyilas Hubayval? Nem, drága elvtársam, az Kálmán volt, vagy mifene, ez meg Miklós. A háborút Genfben élte át? Úgy mint Rajk? Nem, drága elvtárs, mint segítő. Egy zsidó asszony pénzén írókat hívott meg Svájcba. Zsidók? Hubay speciel nem zsidó, de zsidók pénzén…Nem nyilas? Hát láthatja drága elvtársam, nem az. Akkor miért énekelnek? Mert ez zenés színház. Miért az? Mert drága elvtársam mondta, hogy a jogosítványunk csak a zenére terjed ki. Mi harminc alatt voltunk és ha a szakma megtudta volna, hogy csak úgy uk-muk-fuk egy színházat kapunk, száműztek volna. Ezért énekelünk, hogy el ne űzzenek a pusztába. Ez a muuu-mmuuzikál.

Ez megtörtént, amikor érdemes volt emlékezni rá, és nem volt, amikor én se voltam. Ideje megírni érdek és emlékezet összefonódottságának monográfiáját, s ez nem én rám vár, hiszen leginkább személyes tapasztalatomból kínálhatok hozzá lábjegyzeteket. Vas István felesége, Szántó Piroska például híven megörökítette az én serény buzgalmamat, Hubay hol elfeledte, hol emlékezett rá.

Aztán jöttek a további muzikálok, melyekben tovább rontottam a kortárs magyar irodalmat a könnyűzenével. Mándy Ivánt a Lukács uszodában vettem rá arra, hogy a második világháborút az egyik novellájából vett ruhatárosnő kalandjaiban ábrázolja. Ez volt a Mélyvíz, a színház egyik legjobb darabja, később egy nagyszerű film ihletője.

Botránykő lett. Olvasólevelek jelentek meg a blaszfémiáról, egy hétfői lap lehúzta, majd a színház úgy szűnt meg, ahogyan megszületett. Egy nagy német filozófus nagy könyve volt „A világ, mint akarat és képzet". Nem tudta miről beszél. Valamennyi színház valaminő akarat és képzet szerint támadt életre, vagy szűnt meg. Petőfi Színház? Muzikál? Esztendő múltán ezek értelmezhetetlen fogalmak lettek, senki sem emlékezett rá. Én az újságírás legaljára kerültem, szerződésben egy napilaphoz, ahol egy Antal Gábor nevű hisztérikus feljelentő és hivatásrendi besúgó hívott fel hajnalonta, hogy színésznő feleségét itt vagy ott megrontották. Antal ótestamentumi átkokat szórt minden színházi emberre. Azok paráznák és visszaélnek fiatal hölgyek bizalmával.

A Déli pályaudvar restijében alkalmanként összefutottam a kórista-lányok valamelyikével. Ha arcukra nem mindig emlékeztem, a kezükben tartott feles rum azonosította őket. Vidékre ingáztak valaminő operettbe. Felcsillant a szemük. A feles rumból az elveszett ifjúság párázott.

A restiben voltak a legjobb nők. Énekeltek is, ha rákerült a sor. Muszlim ruhájukat egyetlen kapocs fogta össze válluknál. A melltartót nem ismerték. Édesem, mondták, írj nekem egy darabot. Miről, édesem, miről? Hát két fiatalember találkozik a restiben, isznak, a nő lekési a vonatot, s a fiú másnap bűnbánóan elveszi feleségül. Ez nagyon jó darab, drágám, de ehhez közelebbi ismeretség kellene. Elkísérlek Veszprémbe. Rendelek egy hálókocsit. Nem kell. Hozz egy üveg törkölyt. Összehozzuk a darabot. Te nős vagy? Én nem. Én sem. Akkor maradj lent Veszprémben. Jó kicsim. Kellene valami cselekmény. Hát megvan, megvan. Megismerkednek a pályaudvaron, felszállnak a vonatra, bemennek a hálókocsiba, isszák a törkölyt. És amikor megérkezik a vonat? Leszállnak. Karonfogva elmennek a színészházba. Este előadás, a kóristalány még a második sorból is kiragyog.

Na és, na? Innen nem tudjuk tovább, de nem baj, majd holnap. Sípol a kalauz.

Fényes Szabolcs, a Fővárosi operettszínház igazgatója mindig rám szól, hogy ne a karból keressük keveseinket. Csak sarzsival, főszereplővel szabad kezdeni. Ez biztonsági okokból bizonyára bevált. De aki félelmét legyőzve e fiatal és értetlen had nyomában sodródott, az őszinteség igazát tapasztalhatta meg. Ezek elveszettek voltak a városi dzsungelben. Azé lettek, aki egy szénaszagú istállóban kényeztette őket egy trányameleg istállóban.

A istállóban könnyes szemekkel néztek a kóristánék. Muzikál, Muzikál. Holnapra sztár leszel.

Nagyon szép fiatalságom volt. Úgy rémlett, sohasem lesz vége. Ebben tévedtem, az élet nem egy muzikál.